Hátizsákkal Délkelet-Afrikában – Tanzánia kincsei
Mi vesz rá valakit arra, hogy saját maga szervezte túrákon, kisebb-nagyobb hátizsákjával a világ eldugott szegleteit járja? Miért éppen Fekete-Afrika és a kevésbé civilizált régiók a legvonzóbbak erre a célra, ráadásul egyedül?
Utazáskor az ember élményeket gyűjt, idegen kultúrákat ismer meg, megtanul más szemszögből értékelni dolgokat. Ha kitárjuk magunk előtt ezt a kaput, gyakran formálódik értékrendünk és talán változunk is egy kicsit minden ilyen kaland során. Olyan ez mint a drog, rákattansz, nem engeded el többé. Az utóbbi éveket ugyan megnehezítették a globális vírushelyzet okozta korlátozások, így főleg nosztalgiázni volt mód, ám az elszántabbak – némi plusz odafigyelés mellett – így is útnak eredhettek. Idén augusztusban Tanzániába látogattam, mely úton gyűjtött publikus tapasztalataimat három cikkben kívánom megosztani. Milyen is volt mindez?!
Azt szoktam mondani, a bátor utazó mellé áll a jó szerencse is.
Dohai átszállást követő, közel kétszer hat órás repülőút végén, érkezésemkor Dar es-Salaam-ba sikerült még a reptéren összebarátkozni egy helyi leányzóval. Mit ad Isten, van kiadó szobája saját fürdőszobával, így egyből a fuvarom is meglett. Tanzániában a terminálon mostanság rögtön ott fognak egy rapid Covid-tesztre, mely 25 USD lehúzás, akárcsak a vízum 50-ért, ám ezeken sajnos kötelezően át kell esnie minden külföldi utazónak. A bankban aztán pénzváltáskor Shilling-milliomos lettem (1 USD kb. 2320 TSH, helyi valuta).
Dar es-Salaam az ország legnagyobb városa, közel 4 és fél millióan lakják, az Indiai-óceán partján található. Bár a belvárosnak vannak modern részei, jórészt bádogtetős házak között, földutakon döcögtünk a szállásig motoros riksákat kerülgetve. Délután Makumbusho Village Museum nádkunyhókkal és népi táncbemutatóval, majd még aznap este vacsora a Waterfront óceánparti bárban. Haltál, koktél, hullámok moraja, zárásnak irány az éjszakai élet. Disco, szuper dj, jó sör, tömeg, pörgés hajnalig, az itthoninál kedvezőbb árak. Korlátozásoknak a hétköznapi életben nyoma sincs, többnyire mosolygós arcok jönnek szembe a „hakuna matata / semmi gond” országában.
Mióta az eszemet tudom járom a világot, az utolsó évtizedben főként önálló szervezésű, egyedül hátizsákolós formában. Ehhez persze az utazási tapasztalat és az idegen nyelvismeret sem árt. Tanzániában szuahéliül és angolul szinte mindenki beszél, ez utóbbi jórészt még a gyarmati rendszernek köszönhető. Egész más egy ilyen “magányos” élmény, olykor extrém nehézségekkel találjuk szemben magunkat, máskor olyan pozitív történésekben lehet részünk, melyekre semmilyen más formában nem akadhatunk. Bárhogy is, egyedül, vagy frissen szerzett segítséggel kell mindent megoldani, vagy épp feldolgozni és élvezni tudni a tapasztaltakat. Gyakorolhatjuk a nyelvet, feszegethetjük határainkat, új ismeretségeket köthetünk, én imádom. Minél messzebb van és minél jobban eltér a kultúrkörtől a célállomás, melyben szocializálódtunk, annál izgalmasabb az élmény.
Itt is lehet aztán a müezzin hívó szavára ébredni, ebben a kevert, főként muszlim-keresztény kultúrában. Sajátos történelem, ellenségeskedésnek pedig nyoma sincs.
Európai szemmel bizonyos dolgok talán értelmezhetetlennek hatnak. A nyüzsgő forgatag, az utcai illatok és ízek, a rendszertelenségben fellelhető rendszer, egyszerűnek ható szokások. Mások esetleg ódzkodnának az efféle környezettől, én azonban szeretek a nép közé vegyülni, megragadni a hely valódi lényegét, megismerni kultúrájukat, hétköznapi életüket, a tömény valóságot. Ha tehetem, beszélgetek az itt lakókkal, alkudozom az árusokkal, az utcai kifőzdékben eszem, amúgy is edzeni kell a gyomrot és az immunrendszert.
Megtekintettem a belváros nem túl sok nevezetességét (Szent József székesegyház, Nemzeti Múzeum, Askari monument, botanikus kertnek nevezett 20 fa, stb.) és reggel kisétáltam a halpiacra is, ami egy külön élmény. Egyetlen mzungu (fehér) voltam kint, majd megpróbáltam a közelében található Ikulu (itteni “Fehér Ház”, miniszterelnöki rezidencia) közelébe jutni, ami mivel katonák állták utamat, sajnos nem sikerült, talán majd legközelebb.
Érdemes elolvasniLevegőhöz jutott a magyar turisztika, de messze még a válság vége
Következő nap pihenés gyanánt új társaimmal négyesben áthajóztunk egy közeli szigetre (a szomszédos, másik sziget egyébként védettsége és a kígyók miatt csak tudósoknak látogatható). Odafelé a kis motoros vízi lélekvesztőn (mely a visszaúton hullámvasútnak bizonyult) egy indiai nyugdíjas vette szárnyai alá kis csapatunkat, felkínálva bérelt kunyhóját a pihenésre egy másnapi ebédmeghívással karöltve. Hamar kiderült, itt bizony barátságosak az emberek és összetett, sokszínű a közösség.
Mbudya szigetén turista-ösvény is található, nekiindultam. Úszva jutottam el a majomkenyérfák övezte bejáratáig, így ahogy voltam, mezítláb. Ne tegyétek! Útközben találtam pár elhullajtott flip-flop papucsot (a szemét egyébként sajnos általános probléma az országban), azt kötöttem a lábamra (lásd magyar találékonyság), a sziklás utat a vadonban végül így sikerült teljesítenem. Visszaérve egy liter vizet öntöttem magamba a pálmafák alatt, majd mentem fürdeni a csodás kék óceánba, lemosandó az út porát. A paradicsomi környezetben csak felfeküdtem a vízre, behunytam a szemem és hálával teli szívvel arra gondoltam, itt Afrika egy eldugott, délkeleti szegletében, milyen hálás vagyok, hogy ez is megadatott!
KÉPGALÉRIA
itt tudod támogatni az oldalunkat
Érdemes elolvasni
Egy tokaji szálloda is bekerült Európa legjobbjai közé
Oroszország állatkerti állatokat adott Észak-Koreának a katonákért cserébe
Magyar származású hírességeket idéz meg egy lenyűgöző animációs kisfilm
Ismét adventi vonatokkal utazhatunk a bécsi és zágrábi karácsonyi vásárokra
Egy rabszolga előzhette meg Magellánékat a Föld megkerülésében
Ez a 2 centiméternél is kisebb fosszília lehet a hiányzó láncszem az evolúcióban